Illat
Minden napom
egymásba ölelkezett, s eltűnt valami
magasztosabb cél érdekében. Abban a hitben élek, hogy ezt kell tennem.
Megszakítottam, s ha nem is én, akkor az univerzum, minden kapcsolatom. Most úgy
érzem, jó úton járok, száz éve először. A temető harmatos fűcsomói felett
párával vegyes halálszag vegyült. Lépteim nyomán enyhén besüppedt a nyálkás
föld. Mélyről jövő dohos félelmet éreztem, ami nem az enyém volt. Emberi lényem
utolsó maradványai együttes erővel harcoltak ellenem. A sötétség valósággal
pulzált körülöttem, sötét folyosóként vezetett a kriptám felé. Nem nőttem ki a
fiatalságom. Soha. Egyetlen anyajeggyel sem gazdagodtam harminchárom éves korom
óta. Apró kezeimen sárgára festette a körmöt az idő. Csak a tekintetem árulkodott.
Nagy árat fizettem, hogy itt lehessek. Elnyűtt fekete gallyas fák között
vezetett az út. Körös-körül sírok ezrei. Sokan vagyunk itt.
Ódon ajtóhoz
értem. Ha emlékeznék milyen izgatottnak lenni, akkor bizonyára remegnék.
Közeledtemre a halál fátyollá vékonyodott, füstszerűen gomolygott a bejárat
előtt. Sóvárog utánam. Belemarna húsomba, hogy elragadjon, mert megcsúfoltam
immáron Száz éve. A kőtömb nyikorogva megadta magát. Ekkor különös illat
csapott meg – ó, ha emlékezni tudnék – csak érzések villogtak fel. A sötétség
megérezte pillanatnyi gyengeségem és közelebb
nyomult. Fáklyák gyulladtak meg a puszta levegőtől. Magam sem tudom, mit várok
ettől a találkozástól. Miért jöttem el. Színeket mellőző, verembe értem.
Fényforrásként gyönge gömbök lebegtek magasan. Halk suttogó hangok ezrei
beszéltek. Történetüket nyögték már időtlen ideje. Bent elfogyott a maradék
élet is. A túlvilág kapujában álltam. De nem akartam maradni. Dolgom
bevégezetlen, míg haladó él és hal.
Az ajtó túloldalán
fényesség lehet, a réseken kikúsznak a fehér nyalábok. Az ajtót nem nyithatom
ki. Éreztem, hogy nem tehetem meg. Ez az édeskés fűszeres illat nyomasztott.
Figyelmeztetett. Lábam nem érhette a padlót. Száz éve
már járok ide időnként, hogy elhozzam a lelkeket, akik nem találták az utat az
univerzumhoz. Tudtam, hogy ezt kell tennem. Megbíztak. Újabb gömböket
eresztettem ki az ujjaim közül, megreszkettek a falak. Bevégezetlen dolgú
emberek, lelkek tonnás súllyal nyomasztották, az időtől mocskos falakat. Szívükben
véreztek és arra szolgáltattak, hogy újrakezdjenek.
Visszafordultam. Ha emlékeznék milyen
megkönnyebbülni, akkor azt tettem volna. A sötétség riadtan hátrált az ajtóból.
A fények kialudtak. Órák teltek el, de perceknek tűntek. Mire kiértem már felgyulladt az ég alja. Elpárolgott lassan a
félelem a temető nyirkos zugaiból. Gyászoló emberekké, és sziklákká változtak.
Mire a kapuhoz értem olyan voltam, mint a többi, azzal az apró különbséggel,
hogy a körmöm sárga, a tekintetem pedig öreges. Mára befejeztem, mégsem tudtam
elfelejteni azt az illatot. Olyan ismerős…
Bánatos. Nyomomban már percek óta egy aprócska fiú lépdelt. Nem követhet
engem, hiszen engem senki sem lát. Aki igen annak, nincs több dolga a földön.
-
Megtévedtél fiú? – fordultam meg, hogy
kicsi arcába nézzek. A tekintete megijesztett. Félelem? Kissé megremegett
körülöttem minden. Én nem félhetek.
Körös-
körül emberek, pórázon vezetett kutyák, bólogató galambok nyüzsögtek. Szemben
egyszerű romos házacskák álltak. Ablakaikon megcsillant a reggel. A törött
hamuszín járda tompán elnyelte a cipők sikolyait.
Jól van, csak egy egészen hangyányit félek. A
fiú bámul rám. Mosolytalan szemei érdeklődést mutatnak. Milyen apró fehér arca van.
Ki vele látsz engem vagy sem.
Aprókat bólintott.
Jól van, hát kövess.
Talán percek, de lehet, hogy órák teltek el így. Meneteltünk előre ki az életből, az ember lakta utcákból.
Lassan elhagytuk a madárcsiripelést, a szél fúvását, a város zaját. Fekete
árnyékok vetődtek utunkba, míg össze nem olvadt egyetlen ösvénnyé. A fiú hűen
követte őt. Nem kellett hátra néznem, hogy érezzem a hátamba fúródó
szempárt.
Félelem... A szó beleégett az agyamba.
Egy sötét ablaktalan helyiségbe értünk. Sok árnyék
várakozott már itt. Mindig meglep, ha valaki maga idetalál. Szó szerint beleolvadtak
a falba. Aszott bőr és majdnem átlátszó élettelen vérerek remegtek a sarkokban.
Teljesen a falnak lapultak, vártak, hogy megszólítsák őket.
A szemük? Halott volt. Szürke. Várakozó.
A
fiú engem néz, majd az öregeket. Egy kihasználatlan ágy állt a szobában néhány
vastag, templomi gyertyával. A szélére ült, nem mozdult. Érdeklődő szemei
körbe-körbe jártak.
Mélyen a lelkemben reszkettem, és az a különös
illat is. Régi emlékeket idéz. Egy kellemes arcot. Többet nem tudok felidézni.
- Ki vagy te fiú? - nem érkezett válasz.
Újabb órák teltek el némaságban, a falak mentén
lebegő lelkek sokasodni látszottak. Hirtelen szűk lett a világ kettőnknek
odabent. Felálltam az ágyról és felszólítottam a lelkeket, hogy kövessenek. A
fiú kék szemei egy percet sem pihentek. Zöld térdnadrágot viselt, fehér iskolás
inget. Egy pillanatig nem néztem hátra.
- Régóta vártál rám?
Fejével igenlően bólintott. Amikor a temetőhöz
értünk, a kapu szinte magától kitárult. Sehol senki.
Az a
fekete kapu évtizedek óta félelemmel töltötte el az embereket. A temető
bejáratoknak méltóságteljesnek kell lenniük. Az évszázadok alatt az emberek
mindig megjelölték hova kötődjenek a lelkek, még ha ennek nem is voltak
tudatában teljesen. Eddig egy percig sem tartottam ettől. Most azonban épp úgy
megborzongtam, ahogy az emberek. száz év alatt egyszer sem gondolkodott el ezen
a kapun.
A
fekete bitumen alól itt-ott fűcsomók törtek fel, mintegy jelzésként, hogy a
természet végül maga alá gyűri az élni vágyókat, hogy beletaszítsa őket örök
körforgásába. Halálszaggal vegyes félelem hömpölygött a sírok felett. A lelkek
vakon követték őket. Nem néztek körül. Nem sejtik mi vár rájuk. Közeledtükre az
ódon sírbolt kőből faragott ajtaja felvágódott.
Izgatott lettem.
Majd megijedtem. Izgalmat már száz éve nem éreztem. Lassan
felsejlett előttem az út vége. Már tudtam miért jöttünk ide.
A
fiú kézen fogott. Eddig fel sem tűnt, hogy ősz hajszálak is vannak a
fején. Érintése hideg volt, de bíztató.
A kőfalakon hívogatóan ugrált a lentről érkező fény.
Együtt
mentük le a lépcsőn. A lelkek meg sem várták, hogy leérjünk. Csak úgy
szippantotta be őket a lenti gyertyafényes áradat. Minden fokkal fullasztóbb
érzés fogott el. Az illat, amely egész nap nem hagyott nyugodni körülöttem
lebegett. Arra várt, hogy emlékezzek róla. Az alsó lépcsőfokon
megtorpantunk. Lenéztem, de útitársam
nem volt sehol. A kőajtó nagyot dörrenve bezárult utánam.
Leléptem.
Felsejlett
egy arc. Tudtam, hogy az illat tulajdonosa vár rám. Már száz éve csak vár rám.
A túl oldalon újra egyek lehetünk…
