Saline

Ezt a novellát egy versenyre írtam. Eddig az írásaim alapján elég morbid képet festettem magamról, nem ilyen sötét a lelkem :) Azért remélem tetszeni fog. 

Saline

– Larentina? Merre vagy?

Az anya tekintete körbe járta az udvart, közben hosszú hullámos haja idegesen táncolt, minden egyes rezzenésre ugrott egyet. Szemei feketék voltak, véreresek, ajkai vörösen izzottak fehér bőrén, arcára kirajzolódott az aggodalom.

–  Larentina - kiabált kétségbeesetten.

Előtte frissen ásott föld szaglott, melyet nemrég ültetett rózsatövek hivatottak elfedni. A madarak vészjósló csendje megijesztette a nőt. Körben borostyánnal befuttatott kőfal magaslott, eltakarta ezt a csöpp édenkertet a közönség szeme elől. A zajokat azonban nem szűrte ki, így ha távolról is, de hallani lehetett a vad tülkölést, ahogy a gyalogosok viszontköszöntötték egymást, a kezek surrogását, ahogy a dolgos kezű férfiak tenyerei találkoztak. 

A verandán néhány szék és egy asztal állt. A nő lehuppant a legközelebbibe, úgy tervezte itt várja meg, amíg gyermeke előkerül. Lehunyta a szemét és mélyeket lélegzett, hogy megnyugodjék. Tudta, hogy nem tehet semmit, már nem.  

A veranda széltében hosszában árnyékba borult. A bejárat sötét lyuknak tűnt, a naptól szikrázó óriási kerttel szemben. A fény szikrákra pattant, és megcsillant a nedves fűszálakon. A föld friss volt és üdén zöldellt, mintha minden a legnagyobb rendben volna.

Az ajtó nyikorogva kitárult, kattant egyet, jelezve, hogy innen már magától is megáll. Egy fehér köpenyes hölgy lépett ki rajta, arcán évszázadok nyugalma pihent.

– Hát itt van! - szólította meg a nőt. – Jöjjön be reggelizni.

Enyhén magasított fekete félcipője kopogott a fa padlón, amíg a másik székhez sétált.

– Jól van? – kérdezte minden hangsúly nélkül. A válasz belesimult a földbe, a levegőbe, de a hölgy értette. Soha nem volt igazán jól, sose volt nyugodt.

– No jöjjön be- mondta és maga is felállt. Ellentmondást nem tűrően karon ragadta, hogy felállítsa, ha kell erőszakkal.

– Larentina - kiabált az anya kétségbeesetten, utoljára, fejét idegesen tekergetve.

– Ne kiabáljon már. Majd kijövünk, ha megreggelizett.

Reggeli után, mint rendesen, a fehér ruhás felkísérte az emeleti szobák egyikébe. A falépcső minden foka megadóan nyögött a súly alatt. A sarkokat szürke árnyalatok szőtték be, mély árkokat festettek az itt élők szeme alá, sőt néhányuk elméjébe is. A felső szint egy valaha szebb napokat látott enteriőr emlékét őrizte. A régi képek helye még látszott a kopott tapétán, helyettük óriásira nagyított fotók sárgultak, alattuk barna antik karosszékek, apró barna asztalok sorakoztak. A sokat érő képeket már rég elvitték innen, így senki se tudhatta, hogy ki lehetett a valódi tulaj, már negyven éve feledésbe merült. Bementek rögtön az első ajtón szemközt, ami mögött vetett ágy, egy kerek tükör és egy karosszék árnyékolta rideg falak vártak, az ablak azonban egyenest a kertre nézett.

Sokkal később a nő az ágyában feküdt mereven, tágra nyitott szemekkel, látásra kényszerítve fájó szemeit. Napok óta nem aludt igazán, ha aludt egyáltalán. A fehér átlátszó függöny aprókat rezzent, amint az erős északi szél keresztülnyomta magát a zárt ablak kerete mentén. Félelmetes látványt nyújtott, ahogy a hold fénye a falra festette a kinti élet éjszakai látványát. Gyötrődő elméjében azonban életének elmúlt eseményei peregtek, a kis ház amiben éltek, régen elhunyt szerelme, gyermeke csillogó szemei. Gondolataiból a folyosóról érkező zajok, egyre erősödő neszek rántották ki. Egyre közelített az ajtaja felé. A nő mélyet sóhajtott, remélte, hogy a zaj tulajdonosa nem látogatja meg.

Az ajtó azonban elemi erővel vágódott ki. Sötétség és csend honolt az egész épületben, senkit sem ébresztett fel a különös lárma. A feketeség valósággal besűrűsödött az ajtóban, áthatolhatatlannak tűnt. A nő légzése felgyorsult, a pulzusa olyan erővel ütötte belülről a bordáit, hogy legszívesebben felordított volna. A sötétség közelebb nyomult, léptei súlyos erővel nyomták a padlót, de mintha a falakat is megrezzentette volna. A szoba lakója két kezére támaszkodva ösztönösen kúszni kezdett hátrafelé. „Hagyj békén” suttogta maga elé alig hallhatóan. Lehűlt a levegő kettejük között. A lélegzet fehéren és fagyosan távozott ajkai közül, összekoccantak a fogai. Látogatója a feje fölé nyomult, megérintette a homlokát, kirázta a hideg. Kéz helyett hideg szellőt érzett, mintha valaki a homlokára fújt volna, meglibbentette kócos tincseit. „Saline” suttogta a szél ezúttal közvetlenül a fülébe, alig érthetően. Remegett belülről, a félelem szertekúszott az ereiben. Kevesebb, mint fél perc alatt lepergett előtte minden, ami valaha fontos volt számára. Megfagyott a levegő, bekúszott a takaró alá. Megbéklyózta lassan kihűlő tagjait, végigsimította reszkető combjait, intim domborulatát, végigkúszott a gerincén és a hasfalán fel egészen a melléig. Megborzongott, egész testében reszketett, és különös vágyat érzett az ismeretlen után. "Saline gyere velem" Furcsa érzés kerítette hatalmába, ahogy a suttogást hallotta. Nem lehetett megállapítani, hogy honnan érkezik a hang, de nagyon ismerősen csengett. Levetette a tiszta fehér takarót, arcáról eltűnt a kétség és a félelem. "John?" suttogott bele a sötétbe a nő. A feketeség hátrébb úszott, a nő felállt, hogy közelebb lépjen, bizonyságot szerezzen az ismeretlenről. Évek óta várta ezt a pillanatot, amikor eljön érte valaki, akit valaha szeretett, amikor még nem volt beteg. Az ablak egy mozdulattal kivágódott. "Várunk rád" dübörgött a hang, a szavak kinti világ széllökésiből származtak. A nő meztelen talpát az ablakpárkányra tette, megkapaszkodott. A szíve vadul vert, örült, arcán éteri mosoly, a szemeit lehunyta, de nem volt rá szükség, mert ebben a pillanatban a környék összes lámpája egyszerre aludt ki.....

- Ahh szóval le voltak szögezve - értem asszonyom, kérem nyugodjon meg. 

- Tehát semmilyen esélye nem lehetett arra, hogy maga kinyissa. - motyogta magában a nyomozó - érthetetlen - suttogta mintegy maga elé.

 Az ápolók a ház elé vonultak. A nyomozó mindegyiket alaposan kikérdezte paciensükről, de semmilyen bizonyíték nincs arra, hogy valaki felfeszítette volna a leszögelt ablakot. Az sem segített, hogy a halott nő, skizofréniában szenvedett, és rejtélyes körülmények között halt meg a férje és a lánya is. Az egyik ápoló súgta neki, hogy szerinte ő volt, csak nem találtak megfelelő bizonyítékot, valószínűleg öngyilkos lett a bűntudattól. 

Az orvos szakértő szerint a halál időpontja hajnali egy óra.

Második díjam!

Köszönöm második díjamat Sandra Blake-nek!!!! :)

Nagyon jó érzés, hogy tetszik a blogom, teljesen feldobja a napomat!

Szabályok/Válaszok

1. Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad!

2.Tedd ki a díj képét az oldaladra, majd másold át a kérdéseket a díj adójának az oldaláról!:

-  A világon ki a legfontosabb ember számodra?

Vőlegényem, 6 testvérem van ráadásul kisbabám is lesz! Nehéz kérdés, még a végén sértődésre adna okot. 

- Milyen történetet olvasnátok legszívesebben? 

Szeretem a romantikus fantasy jellegű írásokat, meg a krimit.. vagyis lényegében mindenevő vagyok. Szívesen elolvasok mindent. :)

- Eddigi életed legszebb éve/évei?

Mind a 25 :) A legszebb talán ez az év! Mindig az aktuális. 

- Egy dolog, amit sose fogok elfelejteni... ?

Mikor a vőlegényem megkérte a kezem, amikor kiderült hogy két csík van a teszten, mikor életemben először kaptam komoly állást, az első valódi, mindent elsöprő, szerelmes, várva-várt csók (akár hiszitek akár nem 2 éve kaptam az első igazit, ami előtte volt az semmi!), amikor először léptem fel emberek előtt, az első (és utolsó) kiállításom... van még de most ennyi jut eszembe...

- Legszebb név?

Emília

4.) Akiknek küldöm:

igyekszem! :)

Ma belőlem süt a nap! - Első Díjam

Nem hazudok a blogom nagyon friss! Nem számítottam arra, hogy egyszer lesz díjam is, amit AVELLANÁTÓL kaptam, nagyon köszönöm neki! :) Komolyan, ma megérte felkelni! 

1. A tovább adás szabályai :

1., Tedd ki a képet!

 Kész 

2., Írj 11 dolgot magadról!

• angliában születtem
• egyszer lesz egy gyümölcsfarmom! :)
• rettenetesen félek a méhektől! A családom szerint kriminális vagyok! :)
• Menyasszony vagyok! 
• Minden nap arról álmodok mit fogok tanulni jövőre (már van egy alapszakom)
• Anyukám hisz a szellemekben, ami engem halálra rémít!
• Szeretek rajzolni, főleg ruhákat és embereket!
• Óriási és hangos családom van. Olyan mint az olasz filmekben :)
• kedvenceim a gasztronómiai filmek!
• imádom a nyelveket! egy rakat különböző nyelvű könyvem és tankönyvem van! Anyukám belgiumban él, a kistesóimmal, a legkisebb folyékonyan beszél két nyelvet, az unokatestvérem pedig ötöt felsőfokon. Van inspiráció bőven!
• jah és 25 éves vagyok és kisbabát várok 

3., 11 kérdés megválaszolása:

- Melyik bolygón néznél körül?

Szeretek a Földön lenni! Más bolygók helyett a saját bolygónkon néznék körül leginkább! (Föld körüli utazás?)
- Vihar,vagy napsütés?

Abszolút napsütés!

- Van valami fóbiád?

Bogarak, bacik, csúszómászók, apró elpusztíthatatlan kis izék. :)

- Kiskorodban hittél a tündérekben?

Akartam, mert sokkal szebb volt a világuk az enyémnél!

- Melyik íróhoz hasonlítanád leginkább magad,stílusod stb ?

Nem igazán tudom. 
-  Gyűjtesz valamit?  

Könyveket, szép füzeteket, fülbevalókat, konyhai eszközöket.
- Hogy néz ki a kedvenc ékszered?

A kedvencem lelóg egészen a vállamig, bronz színű apró részletekből áll és nehéz. Sajnos nem rég szétesett benne egy elem, így most csak őrizgetem. Talán egyszer meg tudom javítani. 

4., Kérdezz 11-et!

1. Mi volt az első emléked?

2. Mi a legfőbb ihletforrásod?

3. Mit teszel a rossz hangulat ellen?

4. Hiszel valamiben?

5. Mi volt a legnehezebb könyv amin átrágtad magad?

6. Mik a terveid a jövőre?

7. Mit olvasol épp?

8. Mi az a három amit kívánnál, ha összefutnál az aranyhallal?

9. Karrier vagy család? 

10. Kedvenc író, költő, film, zene? 

11. Inkább bagoly vagy pacsirta vagy?

5., Küld tovább 11 blognak! 

Egyet már is tudok! 

Titania Willis Jones

Igykeszem!

Google reader helyett

Sziasztok! Július 1-jén megszűnik a Google Reader! Kövessétek a blogom a bloglovin' oldalon,  hogy ne maradjatok le a frissítésekről! :)

Katt az alábbi LINKre!

Részlet...

Ez a történet elvileg egy kicsit hosszabb lélegzetű írás eleje lesz. Remélem tetszik, és elég jó ahhoz, hogy folytassam.

A Dragovar család ősidők óta uralta a Fények hegyének oldalában élő népét. A Völgyben keskeny folyó hömpölygött keresztül, évszázadok óta megalapozva az életet a környéken, ahol a mesteremberek fiúról fiúra adták tovább tudásukat, fenntartva az állandó körforgást, a szokástól eltérően a királyok és királynék pedig szép lassan az egyszerű ember életét kezdték élni. Amitől a család még inkább megbecsülésnek örvendett. A lányok kitanulták nagymamáiktól a szövést, varrást, növények gondozását, a fiúk gazdálkodtak, lovakat patkoltak, harcolni tanultak, végül inasnak szegődtek és amikor eljött az idő, a legrátermettebb vehette át a hatalmat öreg apja kezéből.  A nap már alacsonyan járt, mikor Aben Dragovar, ifjú fejedelem felesége felüvöltött a fájdalomtól. A bábaasszonyok már 6 órája tétlenkedtek a vajúdó asszony körül. Lilien rettenetesen félt, úgy érezte egy valóságos szörnyeteg készül kilépni a testéből, útközben őt pedig szanaszét szaggatja majd. Fiatal volt még nagyon ekkor.  A legidősebb asszony parancsokat osztogatott kísérőinek. Friss vizet hoztak fel a kútból minden fél órában. Az ablakokat és tükröket már napok óta letakarva tartották. Aben Dragovar idegességében fel alá járkált a szomszédos szobában, ahova fél napja száműzték az asszonyok.
A faluban híre ment, hogy jön a következő Dragovar. Már csapra verték az ünnepi borokat, a feleségek és lányaik sütöttek és főztek, az ifjak fát gyűjtöttek a nagy tűz meggyújtásához.
Lilien újból felsikoltott. Egész teste megfeszült a fájdalomtól. Az asszonyok két oldalról szorították. A legidősebb elérkezettnek látta az időt. Intett, hogy állítsák talpra a királynét, aki épp két fájdalom között kimerülten lihegett. Félig az ágynak dőlt, két kezénél állva tartották, úgy vélték majd a súlya kihúzza azt ami ekkora. 
- Szedd össze magad Lilien!
A szomszéd szoba ajtaján halk kaparászás hallatszott. Aben idegesen rántotta fel az ajtót.
- Mit akarsz? Nem tudod, hogy ide most nem jöhetsz be? – kiabált rá a fekete köpenyes idegenre.
- Én megmenthetem a Királynét, cserébe kérnem kell tőled valamit. – hallatszott a halk, de határozott válasz. A hang egy öregasszonyé volt.
- Mit tudsz te, amit a bábák nem? – dörrent rá a Király.
- Én megmenthetem a Királynét. De cserébe kérnem kell valamit. – ismételte az öregasszony.
Ebben a percben kivágódott az ajtó, és egy fiatal bába egy apró hangos csecsemővel jött ki.
- Uram a felesége….
A kicsi panaszosan sírt.
- Én megmenthetem a királynét. – ismételte újra.

- Mentsd meg! -  Aben fejében pillanatok alatt lezajlottak a lehetőségek. Szerette a feleségét, nem akarta elveszíteni. Mint király felelőtlenül gyors döntést hozott, hiszen meg sem hallgatta mit akar tőle cserébe a vénasszony. Azonban úgy ítélte, hogy egy remegő vénség nem tud olyat kérni, amit ő ne tudna teljesíteni, de rosszul ítélt.  

Novella

Illat

Minden napom egymásba ölelkezett, s eltűnt valami magasztosabb cél érdekében. Abban a hitben élek, hogy ezt kell tennem. Megszakítottam, s ha nem is én, akkor az univerzum, minden kapcsolatom. Most úgy érzem, jó úton járok, száz éve először. A temető harmatos fűcsomói felett párával vegyes halálszag vegyült. Lépteim nyomán enyhén besüppedt a nyálkás föld. Mélyről jövő dohos félelmet éreztem, ami nem az enyém volt. Emberi lényem utolsó maradványai együttes erővel harcoltak ellenem. A sötétség valósággal pulzált körülöttem, sötét folyosóként vezetett a kriptám felé. Nem nőttem ki a fiatalságom. Soha. Egyetlen anyajeggyel sem gazdagodtam harminchárom éves korom óta. Apró kezeimen sárgára festette a körmöt az idő. Csak a tekintetem árulkodott. Nagy árat fizettem, hogy itt lehessek. Elnyűtt fekete gallyas fák között vezetett az út. Körös-körül sírok ezrei. Sokan vagyunk itt.

Ódon ajtóhoz értem. Ha emlékeznék milyen izgatottnak lenni, akkor bizonyára remegnék. Közeledtemre a halál fátyollá vékonyodott, füstszerűen gomolygott a bejárat előtt. Sóvárog utánam. Belemarna húsomba, hogy elragadjon, mert megcsúfoltam immáron Száz éve. A kőtömb nyikorogva megadta magát. Ekkor különös illat csapott meg – ó, ha emlékezni tudnék – csak érzések villogtak fel. A sötétség megérezte pillanatnyi gyengeségem és közelebb nyomult. Fáklyák gyulladtak meg a puszta levegőtől. Magam sem tudom, mit várok ettől a találkozástól. Miért jöttem el. Színeket mellőző, verembe értem. Fényforrásként gyönge gömbök lebegtek magasan. Halk suttogó hangok ezrei beszéltek. Történetüket nyögték már időtlen ideje. Bent elfogyott a maradék élet is. A túlvilág kapujában álltam. De nem akartam maradni. Dolgom bevégezetlen, míg haladó él és hal.

Az ajtó túloldalán fényesség lehet, a réseken kikúsznak a fehér nyalábok. Az ajtót nem nyithatom ki. Éreztem, hogy nem tehetem meg. Ez az édeskés fűszeres illat nyomasztott. Figyelmeztetett. Lábam nem érhette a padlót. Száz éve már járok ide időnként, hogy elhozzam a lelkeket, akik nem találták az utat az univerzumhoz. Tudtam, hogy ezt kell tennem. Megbíztak. Újabb gömböket eresztettem ki az ujjaim közül, megreszkettek a falak. Bevégezetlen dolgú emberek, lelkek tonnás súllyal nyomasztották, az időtől mocskos falakat. Szívükben véreztek és arra szolgáltattak, hogy újrakezdjenek.

Visszafordultam. Ha emlékeznék milyen megkönnyebbülni, akkor azt tettem volna. A sötétség riadtan hátrált az ajtóból. A fények kialudtak. Órák teltek el, de perceknek tűntek. Mire kiértem már felgyulladt az ég alja. Elpárolgott lassan a félelem a temető nyirkos zugaiból. Gyászoló emberekké, és sziklákká változtak. Mire a kapuhoz értem olyan voltam, mint a többi, azzal az apró különbséggel, hogy a körmöm sárga, a tekintetem pedig öreges. Mára befejeztem, mégsem tudtam elfelejteni azt az illatot. Olyan ismerős… Bánatos. Nyomomban már percek óta egy aprócska fiú lépdelt. Nem követhet engem, hiszen engem senki sem lát. Aki igen annak, nincs több dolga a földön.

-          Megtévedtél fiú? – fordultam meg, hogy kicsi arcába nézzek. A tekintete megijesztett. Félelem? Kissé megremegett körülöttem minden. Én nem félhetek.

Körös- körül emberek, pórázon vezetett kutyák, bólogató galambok nyüzsögtek. Szemben egyszerű romos házacskák álltak. Ablakaikon megcsillant a reggel. A törött hamuszín járda tompán elnyelte a cipők sikolyait. 

Jól van, csak egy egészen hangyányit félek. A fiú bámul rám. Mosolytalan szemei érdeklődést mutatnak. Milyen apró fehér arca van.

Ki vele látsz engem vagy sem. 

Aprókat bólintott.

Jól van, hát kövess. 

Talán percek, de lehet, hogy órák teltek el így. Meneteltünk előre ki az életből, az ember lakta utcákból. Lassan elhagytuk a madárcsiripelést, a szél fúvását, a város zaját. Fekete árnyékok vetődtek utunkba, míg össze nem olvadt egyetlen ösvénnyé. A fiú hűen követte őt. Nem kellett hátra néznem, hogy érezzem a hátamba fúródó szempárt.  

Félelem... A szó beleégett az agyamba. 

Egy sötét ablaktalan helyiségbe értünk. Sok árnyék várakozott már itt. Mindig meglep, ha valaki maga idetalál. Szó szerint beleolvadtak a falba. Aszott bőr és majdnem átlátszó élettelen vérerek remegtek a sarkokban. Teljesen a falnak lapultak, vártak, hogy megszólítsák őket.

A szemük? Halott volt. Szürke. Várakozó.

A fiú engem néz, majd az öregeket. Egy kihasználatlan ágy állt a szobában néhány vastag, templomi gyertyával. A szélére ült, nem mozdult. Érdeklődő szemei körbe-körbe jártak.

Mélyen a lelkemben reszkettem, és az a különös illat is. Régi emlékeket idéz. Egy kellemes arcot. Többet nem tudok felidézni. 

- Ki vagy te fiú? - nem érkezett válasz. 

Újabb órák teltek el némaságban, a falak mentén lebegő lelkek sokasodni látszottak. Hirtelen szűk lett a világ kettőnknek odabent. Felálltam az ágyról és felszólítottam a lelkeket, hogy kövessenek. A fiú kék szemei egy percet sem pihentek. Zöld térdnadrágot viselt, fehér iskolás inget. Egy pillanatig nem néztem hátra. 

- Régóta vártál rám?

Fejével igenlően bólintott. Amikor a temetőhöz értünk, a kapu szinte magától kitárult. Sehol senki.

Az a fekete kapu évtizedek óta félelemmel töltötte el az embereket. A temető bejáratoknak méltóságteljesnek kell lenniük. Az évszázadok alatt az emberek mindig megjelölték hova kötődjenek a lelkek, még ha ennek nem is voltak tudatában teljesen. Eddig egy percig sem tartottam ettől. Most azonban épp úgy megborzongtam, ahogy az emberek. száz év alatt egyszer sem gondolkodott el ezen a kapun.

A fekete bitumen alól itt-ott fűcsomók törtek fel, mintegy jelzésként, hogy a természet végül maga alá gyűri az élni vágyókat, hogy beletaszítsa őket örök körforgásába. Halálszaggal vegyes félelem hömpölygött a sírok felett. A lelkek vakon követték őket. Nem néztek körül. Nem sejtik mi vár rájuk. Közeledtükre az ódon sírbolt kőből faragott ajtaja felvágódott.

Izgatott lettem.

Majd megijedtem. Izgalmat már száz éve nem éreztem. Lassan felsejlett előttem az út vége. Már tudtam miért jöttünk ide.

A fiú kézen fogott. Eddig fel sem tűnt, hogy ősz hajszálak is vannak a fején.  Érintése hideg volt, de bíztató. A kőfalakon hívogatóan ugrált a lentről érkező fény.

Együtt mentük le a lépcsőn. A lelkek meg sem várták, hogy leérjünk. Csak úgy szippantotta be őket a lenti gyertyafényes áradat. Minden fokkal fullasztóbb érzés fogott el. Az illat, amely egész nap nem hagyott nyugodni körülöttem lebegett. Arra várt, hogy emlékezzek róla. Az alsó lépcsőfokon megtorpantunk.  Lenéztem, de útitársam nem volt sehol. A kőajtó nagyot dörrenve bezárult utánam.

Leléptem.

Felsejlett egy arc. Tudtam, hogy az illat tulajdonosa vár rám. Már száz éve csak vár rám. A túl oldalon újra egyek lehetünk…

Üdvözöllek!

Köszönöm, hogy benéztél! Nem vagyok író. (Nem hinném, hogy valaha leszek.) Csak írok, és ha már írok és erre lehetőségem van közzé is teszem ebben a blogban itt. Kérlek maradj egy kicsit nézz körül, olvasgass, és ha van időd írd meg mit gondolsz.

Ha tetszett máskor is nézz be hozzám. :)